Nick Drake 1974-ben elhunyt angol folkgitáros. Mindössze három albumát adták ki, életében nem övezte zenei munkásságát megérdemelt figyelem. Ellentmondásos személyisége ezt nem is feltétlenül igényelte külső látszatra. Kiemelkedően tehetséges gitáros volt. Akusztikus letisztultságával és meleg bariton orgánumával mégis csak egy szűk rajongói réteg szeretetét nyerhette el. Drake nem tudta mórikálni, előadni magát az élő fellépéseken. Közönségével nem tartotta a kapcsolatot - úgy játszott, mintha otthon, a négy fal között ülne. Sokszor hiányolta hallgatói biztató visszacsatolását, elismerésük egyértelmű kifejezését, ugyanakkor leginkább úgy tett, mint akit nem érdekel mennyire tartják populárisnak.

Drake ...

Nem lehet tovább ugyanúgy élni.

Talán erre a világérzésre/hangulatra reagált az 1970-es évek Nagy-Britanniája. Termékeny és minőségi időszak vette kezdetét a zeneiparban. Noha például a Beatles , a Rolling Stones , a Pink Floyd  és  David Bowie (hogy csak egy pár újszerű, ragyogó előadót említsek) már előre megágyaztak a közelgő változásoknak, a történelem volt az értelmi szerzője az egész kultúrát érintő "robbanásnak".

A fiatalok ráébredtek, hogy nem akarják tovább magukkal cipelni az előző generációk tragikus tetteit és tetteik következményeit. Ahol hangjukat hallathatták az mindössze a kulturális élet volt, amit saját szabadidejükben éltek. A feltörekvő rock bandák és előadók más hangon szólaltak ...

Blogom főmezsgyéje a zene. Azon belül a rock. Azon belül a '70-'80-as évek angol vagy amerikai rock zenéje. Azon belül a rock különböző válfajai. Mindezen belül vagyok igazán magamon kívül. Mármint az örömtől, hogy ezzel foglalkozhatok. Lesz szó zseniális - néha elfeledett - előadókról, együttesekről, dalokról és dalszövegekről. Könyvekről és filmekről, amik mind a rockhoz kapcsolódnak.

A bemutatkozást ezennel lezárom.

A viszontlátásra, magamat ajánlom.